Rekordhosszúságú, drámai meccsen maradtam alul

Gondolkozom, pontosan hogy is kezdjem el ezt a cikket. A tegnapi történtek még mindig annyira mélyen bennem vannak, hogy nehéz lenne ezt higgadtan átadni nektek. A lényeg sajnos az, hogy 130 perc játék után 3/2-es vereséget szenvedtem a világranglista 40. helyán álló ausztrál Frankcombtól, 11/8-ra vesztve el az ötödiket, két, számomra még most is hihetetlen no let ítélettel.

Aki esetleg nem olyan jártas a squash meccsek átlagos hosszúságával, annak elmondom, hogy ez általában 50 és 60 perc között mozog. A tegnapi 2 óra 10 perces meccs minden idők harmadik leghosszabb mérkőzésének számít, úgyhogy legalább ebben a dobogón végeztem (ez a rangsor csak a 11-es pontozásra érvényes, a rekordot a Razik-Barrington meccs tartja 2 óra 25 perccel).

A párharc előtt úgy gondoltam, hogy ez lesz az a meccs, amin jelentős esélyem van és ha jól megy a játék, akkor ezt mindenképpen nyernem kell.

Nem is kezdtem rosszul és az első szett végén két szettlabdám is volt, amik közül egyiket sem tudtam értékesíteni, végül 13/11-re buktam azt. Én nem tudom mennyire hosszú szett lehetett ez, de az biztos, hogy több volt mint félóra.

A másodikban Aaron hirtelen ritmust váltott én pedig nem tudtam tartani a lépést, lelassultam egy kicsit, ő pedig sorban ütötte a pontokat általában röpte ejtésből. Tól sok keresztet ütöttem, amikre számított és elég sok pontot szerzett belőle.

A szünetben rendeztem a gondolataimat és úgy döntöttem nem hagyom veszni a dolgokat, nem azért jöttem el idáig, hogy kikapjak simán 3/0-ra. Pedig elég rosszul éreztem magam, de megpróbáltam hinni abban, hogy képes vagyok fordítani.

Elkezdtem többet használni a pálya első felét, ami többé kevésbé jól müködött. Nem voltam elégedett vele, de arra jó volt, hogy összezavarjam egy kicst és többet kivegyek belőle.

A negyedik szettre érezhetően elkészült az erejével, próbálta teljesen lelassítani a játékot, nem kapkodott, csupán arra várt, hogy hátha ütök egy-két pontatlanabb labdát amiket vagy beüt, vagy pedig – mint az esetek nagy többségébe – megpróbál stroke-ra játszani. Elég furcsán kezdett alakulni a meccs. Addig sem volt egyszeru elmenni az ausztrál mellett, de amit ekkor kezdett csinálni az már kisértetiesen hasonlítani kezdett a Hungarian Openen játszott Bennett elleni meccsemre.

A különbség az volt most, hogy ezúttal próbáltam megnyerni és magam mellé állítani a bírót. A fonák első negyedben négyből háromszor ütköztünk, de elértem azt, hogy a bíró a végefelé már stroke-kat is ítélt nekem.

A hangulat kezdett elég feszültté válni és a sorozatos blokkolás miatt többször is ütköztünk, olykor meglehetősen durván. Engem sem kellett félteni, ötször szépen megkerültem és letet kértem, a hatodikra már úgy neki mentem, hogy ápolási szünetet kellett tartani. Természetesen nem direkt volt, a bíró volt az, aki annyira nyílttá tette a mérkőzést, hogy muszály volt mindent megtegyek, hogy megmutassam, el tudom érni a labdát.

Az ötödik szettre újra feléledt az „igazi” squash, de nem sokáig. 5/3-as vezetésnél Frnakcomb teljesen elkészült az erejével, de továbbra sem adta fel és ami különös volt, hogy továbbra sem kezdett el hibázni.

Viszont olyan szintű időhúzás következett a részéről, amire már a bírók is figyelmeztetéssel reagáltak csakúgy, mint a sok lökdösödést.

Tudtam, hogy mit kell játszanom, hogy sok estéssel, előre-hátra kell mozgassam őt és azt is tudtam, hogy alig áll már a lábán, de talán pont emiatt a ziccerhelyzetek miatt kezdtem el hibázgatni. Tényleg nagyon bosszantó hibák jöttek, ezt nem is lehet pontosan leírni. Olyan, mint amikor folyamatosan jókat ütsz, fárasztod a másikat, már csak be kéne fejezni, amikor a labda bepattan a sarokba és stroke-ra jön vissza. Vagy amikor az ellenfél csak belever egyet a labdába és az hátulról kigurul.

Visszatérve az eredményre 8/8-nál járunk az ötödikben, amikor is ütök egy nagyon jó fonák ejtést, ami gurul az oldalfalon. Jön Frankcomb és valami olyat üt belőle, amit Pető Zoli, Farkas Jani, vagy bármely magyar A kategóriás bíró is könnyedén észrevesz, hogy húzás, nemhogy egy világszinvonalú bíró!!! Mindenki ezt is gondolta, mikor a bíró megállította a játékot az ütés után. Frankcomb pontosan tudta mi a helyzet, ennek ellenére leállt vitatkozni a bírókkal, akiket annyira összezavart, hogy végül mégiscsak letet adtak a szituációra. Ezt persze nem hagytam annyiban, kijöttem és rákérdeztem, hogy történhet meg 2 óra játék után az, hogy ha valamit ítélnek, akkor azt utána mégis megváltoztatják. A bírók csak egymásra mutogattak...

Következő szituáció. Frankcomb ejt fonákon, ahol szinte mindig összeakadtunk. Az ejtés jó, de az oldalfal közelében sincs, mondanom sem kell, hogy egy ilyen ejtést már a szervabox mögül is elérnék. Az ausztrál természetesen blokkol az ejtése után, igazából már ereje sem volt kimozdulni. Ilyen esetben a bírók nem hogy letet, inkább stroke-t ítélnek, mert lehet, hogy nem vagyok ütésben, de az ellenfél annyira kiszorult pozícióban van, hogyha elérem a labdát szinte biztosan nyerőt tudnék ütni. Na nekem sikerült no letet kapjak, amit a nemcsak én, senki sem értett.

10/8-as meccslabdánál próbáltam a biztosra menni, de ismét a sarkot találtam el egy tenyeres egyenessel ami a pálya közepe felé pattant be. Én Frankcomb mögött álltam, aki a szituációt felismerve annyira letolt a pályáról, hogy már a bíró szerint nem értem volna át a másik oldalra és no let ítélettel elvesztettem a mérkőzést, 2/0-ás hátrányból fordítva...

Nagyon csalódott vagyok az eredmény miatt, de biztos vagyok benne, hogy legközelebb már felkészültebben vághatok vissza. Végtére is ez volt a szezon első versenye, ennél már csak jobb jöhet.

Következő versenyemet Manchesterben játszom, mégpedig a 215 ezer dollár összdíjazású World Openen (hivatalos VB). A selejtező harmadik kiemeltje vagyok, célom mindenképpen a főtáblára jutás. A verseny kezdete október 11.

Addig már csak egy megmérettetés vár rám, ami egy angol bajnoki mérkőzés Londonban, a St. George’s Hill csapatában október 6.-án.